Interjú Sascha Müllerrel

- Milyen úton lettél festő?

- Kerülőúton! Bár már gyerekként nagy lelkesedéssel rajzoltam és festettem, festővé válásom további története elég rendhagyó. Az „ágról szakadt művész“ figuráját közvetlen közelből ismerhettem szűk családomból. Ez arra az elhatározásra juttatott – mintegy ifjúkori botlásként –, hogy tanulmányokba kezdjek… jogi tanulmányokba… Szenvedély helyett szenvedés! De amikor éppen 27 éves lettem, egy jó tündér megajándékozott egy hagyatékból maradt, a legfinomabb olajfestékekkel teli készlettel és ez mintegy varázsütésre visszatérített igazi hivatásomhoz. Azóta is mint mágnes vonz ez a pálya.

- Voltak példaképeid, amikor festeni kezdtél?

- Nagyon is! Eleinte a francia vadak és az expresszionisták voltak rám a legnagyobb hatással, később aztán a „Neue Sachlichkeit“ (Új tárgyilagosság) művészeit és még az „Art Brut“ festőit is tanítómestereimnek tekintettem.

- Hogyan kerül egy müncheni festő Budapestre?

- Egyrészt kalandvágyból, másrészt a magyarországi művész barátokkal való kulturális kapocs révén. Az ideköltözésemet pedig az Óbudai Művészeti Iskolában végzett tanulmányom véglegesítette, ahol Baksai József és Roskó Gábor tanáraimat és diáktársaimat kell megemlítenem. Amikor pedig 2005-ben felvettek a Magyar Alkotók Országos Egyesületébe (MAOE), nagy elismerést és megerősítést kaptam, hogy valóban jó helyen és jó úton vagyok. Így igazolódni látszik az az állítás, mely szerint az ember küldetése, azzá válni amivé válnia kell, hogy beteljesítse a sorsát. Még akkor is ha ezt megelőzően kerülőutakon jár és a kezdőlökésre vár.

- Mint németországból származó művésznek milyen meglátásaid vannak a magyarországi művészet helyzetével kapcsolatban?

- Úgy találom, hogy például a magyar festők méltatlanul és túl sokáig árnyékban voltak Nyugat Európában, pedig éppen Magyarországon nagyon sok kitünő, tehetséges művész alkot. Ma Budapest Lipcséhez vagy Varsóhoz hasonlóan teljes joggal válhatna az európai művészet egyik fellegvárává. A tendencia szerencsére az, hogy egyre több kulturális kezdeményezés születik Magyarország és Németország között is. Ilyen volt pl. a közelmúltban megrendezett „24 perc“ c. kiállítás (Tűzraktér) fiatal budapesti és berlini művészek részvételével, vagy a közös kulturális együttműködést támogató „Bipolar“ nevű német-magyar projekt. Ehhez a párbeszédhez én magam is szeretnék „hozzászólni“, így meghívtam egy müncheni galériavezetőt Budapestre, mert nagyon szorgalmaznám, hogy magyar művészek rendszeresen bemutatkozhassanak Németországban. A többnyelvű magyar művészeti honlapok, mint az art-area.hu is sokat segítenek nyomatékosabban felhívni a figyelmet a magyarországi művészekre a határokon túl is. Az én képeimet egyébként – természetesen minden előítélettől mentesen – Németországban már magyarként, Magyarországon pedig németként minősítették.

- Számodra a figurális ábrázolás különlegesen fontos kifejezési forma?

- Egyértelműen. A figuralitás előtérbe helyezése – amely egy ideje újra nagyobb szerepet kap a kortársművészetben is – nálam belső szükséglet. Számomra egy festmény legfontosabb feladata, hogy párbeszédet kezdeményezzen a nézővel. És a tisztán vizuális élménnyel való kommunikáció még nem is elég! A kép mondanivalóját is szeretném eljuttatni a közönséghez. Erre eddig jobb eszközt nem találtam a figurális ábrázolásnál. Természetesen a mondanivaló nem lehet szájbarágós, és nagyszerű, ha annyi az asszociáció, ahány a szemlélő. A lényeg az, hogy aki a kép előtt elhalad, ne maradjon meg a felszínen, hanem érezze, hogy azon túl is van valami mondanivalója az alkotónak, tehát hogy nyíljanak további ajtók a valóság mélyebb rétegei felé, amelyeken a festmény segít belépni. Nem az az izgalmas számomra, hogy szószerint ugyanazt értse mindenki, hanem az, hogy a képem gondolatokat és érzelmeket ébresszen. Az utóbbi időben még többet festek embereket és állatokat is, amitől a lehető legintenzívebb érzelmi hatást remélem. Végülis az egész célja az, hogy a művészet megérintse az emberben lévő sejtéseket más dimenziók létezéséről.

- A mostani szegedi Táblaképfestészeti Biennálén látható a „Rózsaszín szemüveg“ című képed. Ennek mi a mondanivalója?

- Az emberek sikertelen boldogsághajhászására utal, alkalmatlan eszközökkel. A rózsaszín szemüveget szimbolikus jelentésén túl itt mint konzumcikket is ábrázoltam. És mint a konzumcikkek általában, ez is eltereli a figyelmet a valóságról, pillanatnyi kielégülést okozva, és megakadályozza, hogy megpillanthassuk az emberi lét mélyebb értelmét. Holott az ember csak akkor tudja valóban rózsaszín szemüvegen át látni a világot, akkor lehet igazán és tartósan boldog, ha rátalál e mélységekre. Hasonló gondolatokkal további festményeimben is foglalkoztam.

- Számodra mikor kész egy festmény?

- Azt hiszem, egy képet nem muszáj „készre“ festeni, hanem inkább egy különösen érdekes fázisában kell abbahagyni.

A művész oldalára